2013. április 19.

Lee Child: Az ügy

A Jack Reacher sorozatban megjelenő tizenhatodik könyv visszarepít minket 1997-be, amikor Reacher még a katonai rendőrség őrnagya volt. Az egyes szám első személyben mesélt történetben Reacher visszaemlékszik a sok évvel korábbi nyomozására, amely fordulópontot jelentett az életében.  Az ügy  tulajdonképpen az Elvarázsolt dollárok (az első Reacher regény) előzménye, és a végén választ kapunk arra a kérdésre, hogy tizenhárom év szolgálat, és számos kitüntetés után, Reacher miért is hagyta ott a sereget.

Carter Crossing egy isten háta mögötti hely, Mississippi állam északkeleti sarkában, az alabamai határ közelében, Tennessee mellett. Ami miatt említésre méltó, hogy nem messze a várostól terül el Fort Kelham katonai támaszpont. Ebben az álmos kisvárosban brutálisan meggyilkolnak egy fiatal nőt. A nyomozás során  felvetődik a kérdés, hogy a gyilkos helybéli, vagy esetleg a támaszpont valamelyik katonája?

Ezen ügy kapcsán érkezik Reacher a városba, inkognitóban, hogy támogassa a bázisra küldött hivatalos nyomozót, valamint figyelemmel kísérje a helyi rendőrség munkáját, főnöke utasítása szerint, hogy „a lehető legjobban intézzék el ezt az ügyet”. Amire nem számít, hogy egyből lebukik. Az ok a helyi rendőrfőnöknő, Elizabeth Deveraux, aki a tengerészgyalogságnál volt katonai rendőr, és aki számított az érkezésére. Azt is tudja, hogy azért küldték, hogy   „nyitva tartsa a fülét a városban, és ha kell, közbelépjen, és megakadályozza, hogy a helyi rendőrség valami olyat tegyen, ami kínos helyzetbe hozza a hadsereget”. Ezek után Reachernek nem marad más választása, minthogy összefogjon a csinos rendőrnővel.

A tetthely, és a környezet felderítése után Reacher  rájön, hogy az egész ügy sokkal bonyolultabb, mint első látásra tűnik, és egyáltalán nem biztos abban, hogy a felmerülő kérdésekre a válaszokat is megszerzi. Amikor kiderül, hogy nem ez az egyetlen megoldásra váró gyilkossági ügy, sőt, a lista újabbakkal gyarapodik,  nyilvánvalóvá válik, hogy valakinek az a célja, hogy eltitkolja az igazságot. De kinek, és miért? A szálak  kuszák, zavarosak, és többfelé mutatnak. Kérdés melyik a helyes irány? Reacher elég tapasztalt, hogy tudja, „néha csak úgy lehet kideríteni, hogy forró-e a kályha, ha az ember rátenyerel.

Child ismét bepillantást nyújt a katonaság útvesztőibe, a hatalmas gépezet működésébe, hogy   ki, mikor és milyen eszközökhöz hajlandó folyamodni, hogy megvédje a mundér becsületét. A gépezet elvárja, hogy tagjai a rájuk osztott szerepeket játsszák, és képtelen megbocsátani, hogyha valaki szembeszáll vele.  Egész katonai szolgálata alatt Reacher is azt tette, amit elvártak tőle, és ahogy elvárták tőle. Most elérkezett egy olyan ponthoz, amikor döntenie kell, hogy melyik utat választja. A katonaság, a politika, és az igazság nem haladnak mindig vállvetve. Egyik alá van rendelve a másiknak, és amikor hatalmi pozíciók elnyerése a tét, nem kérdéses, hogy melyik élvez elsőbbséget. És vajon kedvenc hősünk számára?

 Az ügyben egy fiatalabb Reacher tetteinek vagyunk a tanúi, de ugyanolyan éles eszű, és megfontolt, mint a későbbiekben. Viszont sokkal kevesebb brutalitással találkozunk a könyv lapjain, mint azt Lee Childtól eddig megszoktuk. Nincsen annyi látványos akciójelenet, nem kell az életben maradásért harcolni, de azért  Reacher itt is bemutatja képességeit, és megcsillogtatja száraz humorát. Bebizonyítja, hogy számára hat ellenfél, nem ellenfél.

„– Ez nem valami nagy túlerő, nem gondoljátok? Ennél valami radikálisabb dolgot vártam. Mondjuk akkora különbséget, mint amekkora egy légideszantszázad és egy páncélos hadosztály között van. Azt hiszem, másképp jár az agyunk. Meg kell mondanom, kissé csalódott vagyok.
(...)
Tettem két hosszú lépést, a másodikkal elrugaszkodtam a járdaszélről. Száztíz kiló mozgásban lévő tömeg. Egy jobbegyenessel eltaláltam balról a harmadik fickót, amivel ki is vertem volna a fogait, már ha lettek volna neki.  A feje hátrarándult, a gerince és a válla kocsonyássá vált, és már el is tűnt, kiszállt a küzdelemből. Addigra én már balra vetődtem, és a jobb könyökömmel eltaláltam a második fickót, pont az orrnyergét. Kolosszális ütés volt, még azzal a forgónyomatékkal , amit derékból indítottam, és jó erős, mivel gyakorlatilag a teljes súlyommal ráestem. Vérfelhő spriccel szanaszét. Szilárdan megvetettem a lábamat, fordítottam a lendületem irányán, és ugyanazzal a könyökömmel visszafelé ütve eltaláltam azt a fickót, akiről csak sejtettem, hogy ott van mögöttem. Éreztem az ütés erejéből, hogy hátrább húzódott, így csak a fültövét találtam el, úgyhogy magamban megjegyeztem, hogy vele később még lehet, hogy foglalkozni kell. Aztán megint előrelódultam, változtattam a támadás irányán, és ágyékon rúgtam a negyediket. Kielégítő puffanás és reccsenés hallatszott. Azonnal kettégörnyedt és a földre zuhant. 
(...)
Az ötödik odáig jutott, hogy megkapirgálta a vállamat. Gyengécske kísérletet tett, hogy behúzzon egyet, vagy a nyakamat akarta átfogni hátulról. Talán azt tervezte, hogy lefog, amíg a hatodik behúz párat. Nem tudtam megállapítani. Akárhogy is, sajnálatos módon csalódnia kellett.  Hátrafelé nekiestem teljes testemmel, derékból elfordulva, a könyökömet hátrarántva, és az arcát találtam el, aztán ugyanezzel a lendülettel még egyszer előrevetődtem, és megkerestem az utolsó túlélőt. A hatodikat. Megtámaszkodott a sarkával a járdaszélen, a karját széttárta, mint egy madárijesztő, amit én felhívásnak vettem arra, hogy behúzzak egyet, egyenesen a gyomorszájára. Olyan volt, mintha bedugták volna egy konnektorba, rángatózni és táncolni kezdett, aztán összeesett.
Az a fickó, akit a fültövénél találtam el, kezdett magához térni, tétován hadonászott. A szeme még be volt hunyva, amitől nem volt túl igazságos küzdelem, de én éppen az ilyet kedvelem. Elhelyezkedtem, és egy balhoroggal eltaláltam az állát. Úgy rogyott össze, mint egy marionettbábú, aminek elvágták a madzagjait.
Kifújtam a levegőt.
Hatból hat.
A meccsnek vége.

Sajnálatos módon fegyverszakértelmére ebben az esetben nincsen túl nagy szüksége, de azért kihasználja az adódó alkalmakat, hogy bevezessen egy Beretta M9-es csövéből kirepülő golyó sebességének rejtelmeibe, vagy, hogy biztosítson arról, hogy szorult helyzetben akár egy régi, egy méter hosszú, 12-es model Winchester is azonnal elrendezi a vitákat. A könyvben a hangsúly inkább az emberi jellemen van, és Reacher nyomozói képességein, rátermettségén, ahogy az apró dolgokból összeilleszti a nagy egészet. Child hozza a már megszokott hálószoba jeleneteket is, amelyek prózájának száraz stílusa miatt mellőznek mindenfajta romantikát, de hát nem is ezért szeretjük a könyveket. A történet dinamikáját nem a sok akció, hanem a pattogó párbeszédek, a megfelelő időben adagolt információmorzsák szolgáltatják. Amikor már azt hisszük mindent tudunk és értünk, a szerző ismét talál valamit, amivel kételyt ébreszt bennünk, így fenntartva érdeklődésünket az utolsó oldalakig.

Kiadó: General Press Kiadó
Fordította: Gieler Gyöngyi
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 365

Értékelés: 5/4,5


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése