2013. augusztus 6.

Marina Fiorato: A Botticelli-titok

Elolvasva Marina Fiorato könyvét, ismét bizonyosság vált számomra, hogy a történelmi regény a szívem csücske, ez a múltba repítő szellemi utazás; a semmihez sem fogható érzés, ahogy a letűnt korok hangulatai beszippantanak, ahogy a hősökkel együtt járjuk a poros utakat, a macskaköves utcákat vagy éppen a márványpadlós palotákat, bepillantunk az akkor élt emberek hétköznapjaiba, megismerjük a boldogságukat és nyomorúságukat, hagyományaikat, egy kicsikét részesei leszünk a történelemnek, miközben elfelejtjük mindazt, ami körülöttünk, a mi világunkban történik. 
Ha vannak szavak, amelyekre felkapom a fejem egy könyv kapcsán az a művészet, reneszánsz, Itália, kaland, romantika, hogy csak néhányat említsek közülük. Aki nem szereti a történelmet, vagy nem érdekli a művészet, nem vágyik megismerni a múltat, az nyilván nem teljesen érti a lelkesedésemet, de aki hozzám hasonlóan érez, az tudja, miről beszélek. 

A Botticelli-titok a reneszánsz kori Itáliába kalauzol, annak összes gazdagságával és szegénységével, ugyanakkor az elképzelhetetlen szépségeivel, amelyek annyi évszázad elteltével is képesek ámulatba ejteni bennünket. A történetet Luciana Vetra, a gyönyörű, ám mocskos szájú firenzei szajha meséli el, aki csecsemőként egy velencei üvegpalackban érkezett Firenzébe, ahol tizenhárom éves koráig, míg ki nem szökött az utcára, apácák nevelték. 

Carta della Catena, Firenze a 15. században
forrás

1481, Firenze. A város az „ellentétek kavalkádja”, masszív és impozáns épületek díszítik, de a csillogó felszín alatt fertőzött vér csorog”. „Az Úr és az Ördög versengenek egymással a firenzeiek lelkéért, és sokszor úgy tűnik, hogy az Ördög a nyerő”. Ebben a káprázatos és embertelen világban él Luciana a történet kezdetén, amikor is egy előkelő barátja kérésére beleegyezik, hogy modellt álljon Flóra alakjához, Alessandro Botticelli híres festményéhez, a Primaverahoz. A munka végeztével, a művésszel történő apró összezördülést követően, mivel fizetsége elmaradt, hirtelen ötlettől vezérelve ellopja a festmény előzetes vázlatát, a cartonét. Ennek következtében akaratán kívül olyan események részesévé válik, amelyek messze meghaladják elképzeléseit, és amikor sokasodnak körülötte a hullák, rájön, hogy saját élete is veszélyben forog. Üldözőinek meggyőződése, hogy egy általuk gondosan őrzött titok nyomára bukkant, és mindenáron szeretnék megállítani, mielőtt fény derülne szövetkezésükre. 

Giuseppe Zocchi - Ponte Vecchio
forrás
Luciana tudja, hogy egyetlen lehetősége marad, a menekülés. Az egyetlen személy, aki segíthet neki, és akiben megbízik, a jóképű, fiatal ferences rendi novícius, Guido Della Torre barát, aki korábban megpróbálta őt kiemelni züllött életéből, felajánlva egy új élet lehetőségét, amikor először találkoztak az Arno parján a Ponte Vecchio „sáfrányszín boltíveinek költői keretében”.

„Tehát itt éltem én a feslett szajha, a finom népek szitkai közepette, akik mindig rám szórtak pár halálos bűnt az utcán. Egy elveszett bárány. Néha azonban minket is felkeres egy pásztor; valaki az istenfélők közül, aki megváltást árul.”

Együtt indulnak útnak a kurtizán és a szerzetes, ez a két nem mindennapi figura, hogy kiderítsék a festmény titkát, hogy rájöjjenek mi a célja az egésznek, a rejtvénynek, amit a festmény magába foglal. Miközben a nyomok után kutatva végigutazzák a késő középkori olasz városállamok egy részét, útitársaikként bepillantást nyerhetünk a háttérben folyó politikai játszmákba, megismerjük a városok kereskedelmét, igazságszolgáltatását, kiélezett versengésüket a nagyhatalmi pozíciókért. Luciana és Guido abban reménykednek, hogyha megfejtik a rejtélyt, az életüket is megmenthetik. 

„(…) A titok a biztosítékunk, és talán fel tudjuk használni ellenük, hogy biztonságunkat megvásároljuk. (…)
– Tehát rá kell jönnünk, mi az üzenet, és így jutunk előbbre a játékban.”

Giuseppe Zocchi - Piazza della Signoria, Firenze
forrás
Nemegyszer halálos veszedelembe kerülnek, az életükért küzdenek a háborgó tengeren, menekülnek a föld rengései és a kitörő vulkán elől, eljutnak a magas északi hegyek közé egy titokzatos kastélyba, titkos földalatti üregekbe, miközben egy árny észrevétlenül követi a nyomukat, lesve minden tettüket és mozdulatukat. Utazásuk során nemcsak a festmény titkát sikerül megfejteni, de saját múltbéli titkaikra is fény derül.

Érdekes és szokatlan társítás Luciana és Guido párosa, és nem csak életvitelüket tekintve. Luciana hosszú aranyszőke, derékig érő göndör fürtjeivel, csillogó zöld szemeivel, tudatlanságával, sőt egész lényével teljesen ellentéte Guidonak, aki magas, sűrű fekete göndör haja van, zavarba ejtő kék szemei, és rendkívül művelt. Két különböző világ, az utca és az egyház gyermekei. Nagyon zavart Luciana néha vulgáris beszéde és frivol magatartása, talán ez az oka annak, hogy nem sikerült annyira megkedvelnem, mint szerettem volna, bár a történet végére személyisége jelentős átalakuláson megy keresztül, azonban határozottságához, és kitartásához, sőt hűségéhez semmi kétség sem fér. Guido tapasztalatlan az élet dolgaiban, hiszen fiatalon lépett a rendbe, az egyház és a könyvek szeretete élteti, szelíd, néha magába húzódó, de alakja nagyon szerethető. Találkozásuk a két életfelfogás összecsapását eredményezi, amelyből egyikük sem kerülhet ki érintetlenül.

Piazza di Santa Croce, Firenze
forrás
Legjobban a két főszereplő közös jeleneteit élveztem. Kalandjaikat, évődéseiket, amikor együtt tanulmányozzák a cartone minden négyzetcentiméterét, keresik az elrejtett  nyomokat és utalásokat, amelyek csak arra várnak, hogy valaki rájöjjön jelentésükre. Luciana a maga tudatlan, naiv módján szemléli a dolgokat, míg Guido a tudós és művelt ember szemével. A kép talányainak megfejtése során valóságos kis művészettörténeti előadást olvashatunk, ahogy Guido elmagyarázza a festmény allegorikus jelentéseit.  A könyv nagy részét a rejtély megoldása teszi ki, és sokkal kevesebb romantika van benne, mint amennyit a történet elbírt volna. Egy kicsikét több kémia a két fiatal között mindenképpen dinamikusabbá tette volna a történteket. Hiányoltam, hogy az írónő nem ábrázolta kifejezőbben Luciana és Guido kapcsolatának alakulását, elmaradt az izzás, ami mindenképpen elengedhetetlen egy szerelmi szál esetében, még akkor is, hogyha hősünk a történet elején novíciusként jelenik meg, erős és szíve mélyéről fakadó vallásos hittel. 

„És mi ketten, mi is visszatértünk a sötétségből a fényre – a tudatlanságból a tudásba; megtaláltuk a titkos térképet, megoldottuk a rejtvényt, és megszereztük a kincset. De nem drágaköves ládikót vagy csillogó aranypénzt; nem: ez a kincs minden pénznél többet ér.”

Mindezek ellenére élveztem a történetet, képes volt magával ragadni és fenntartani az érdeklődésemet, bár egy kissé tartottam tőle, amikor megláttam a könyv vastagságát. Az igazság az, hogy az első kétszáz oldal után azon töprengtem, hogy mi fog még történni a hátralevő oldalakon, de ahogy haladt a cselekmény, és újabb nyomok bukkantak fel a lapok is elfogytak. Néha lassult a regény sodrása, de aztán ismét lábra kapott és a végére is tartogatott még meglepetéseket. Ami viszont igazán zavaró volt, azok a kéziratban maradt gépelési hibák, amelyeken minduntalan megakadt a tekintetem.
Bár a Sienna lánya ott csücsül a polcon, A Botticelli-titok volt az első Marina Fiorato könyv, amit elolvastam, így nincs viszonyítási alapom. Nem azt mondom, hogy a legjobb a műfajban, de aki kedveli az ehhez hasonló könyveket, annak mindenképpen érdemes elolvasni.

Botticelli - Primavera, Uffizi Képtár
forrás
Ha tehetném, már holnap útra kelnék Firenzébe, vagy bármelyik város felé, ahol Luciana és Guido megfordult, s bár a tizenötödik század már a múlté, azért akad még ott egy-két látnivaló, amely megér egy látogatást.

Kiadó: IPC Könyvek
A mű eredeti címe: The Botticelli Secret
Fordító: Fügedi Tímea
Kiadás éve: 2010
Terjedelem: 473 oldal