Andy Weir: A marsi

Számtalan emlékezetes könyvélményben volt részem az eltelt hónapok alatt, úgyhogy ha év végén kedvenceket szeretnék majd választani, bizony nehéz helyzetben leszek. Azt azonban már most tudom, hogy Andy Weir regénye mindenképpen bekerül a válogatásba, ahogy azt is, hogy sokáig fogok emlékezni a történetre, elsősorban (de nem csak) a főszereplő, Mark Watney karaktere miatt. Általában fenntartással közelítek a túlzott elragadtatással reklámozott könyvekhez, mert előfordult néhányszor, hogy az egésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja,  azonban A marsi esetében eléggé helyén volt a sok lelkes kritika. Persze a regénynek vannak hibái (melyiknek nincsenek, mert ahány olvasó, annyiféle szubjektív vélemény), de én imádtam az első oldaltól az utolsóig, és az óta is gondban vagyok az újabb olvasmányom kiválasztásával. Olyan élményt akarok, mint amit A marsitól kaptam, de még semmi nem szippantott be annyira, hogy magam mögött tudjam Mark Watney történetét. Mert szórakoztató, izgalmas, humoros, pörgős, helyenként feszültséggel teli, mindenképpen drukkolós, sőt tudományos szempontból sem utolsó, már amennyire a tudományos, technikai leírások (NASA, űrutazás, csillagászat, fizika, kémia, elektromosság stb.) helyállóak, és gondolom, hogy többnyire azok.

Mark Watney az Ares 3 legénysége tagjaként érkezik a Marsra egy harmincegy napos expedícióra. Egy homokvihar azonban keresztülhúzza a számításaikat, úgyhogy a hatodik napon kénytelenek megszakítani a küldetést. Az evakuálás sajnos nem zajlik zökkenőmentesen, Markot balszerencséjére elsodorja a vihar, és mivel társai halottnak hiszik nélküle térnek vissza a Földre, így ő a Marson ragad. Innentől aztán kezdetét veszi a túlélésért folytatott küzdelme, hogy a róla szóló Wikipédia-szócikkben ne az álljon majd, hogy „Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg”, amire egyébként nagy az esély, még akkor is, ha egyelőre életben van. Ha nem lenne elég, hogy otthagyták, a bajt tetőzi, hogy minden kommunikációs eszköz elromlott, így képtelen felvilágosítani az otthoniakat a tévhitükről.

„Hát, így állunk. A Marson ragadtam. Nem tudok kommunikálni sem a Hemesszel, sem a Földdel. Mindenki halottnak hisz. Egy harmincegy napos ott-tartózkodásra tervezett Lakban vagyok.
  Ha az oxigenátor elromlik, megfulladok. Ha a vízvisszanyerő berendezés megy tönkre, szomjan halok. Ha a Lak kilyukad, kábé felrobbanok. Ha ezek egyiket sem történik meg, akkor idővel elfogy az élelem, és éhen halok. 
    Szóval, ja. Rábasztam.”

Ha röviden szeretnénk összefoglalni Mark helyzetét, elég egyszerű az egyenlet: ha van oxigén, víz, élelem és lakhatás, Mark él, ha ezek közül valamelyik nincsen, Mark halott. Szerencse a szerencsétlenségben, hogyha esetleg valami elromlik a gépészmérnök Mark talán képes megjavítani, igen ám, de mi a teendő, ha kifogy az élelem, mert bizony nincsen sarki bolt, ahol a készletek feltölthetők. Semmi gond, még nagyobb szerencse, hiszen a gépészmérnöki diplomája mellett botanikus képesítéssel is rendelkezik, így talán az éhhaláltól is sikerül megmentenie magát. Gépészmérnök és botanikus, nem egy mindennapi társítás, de amikor egy kietlen bolygón találja magát az ember, ahol az életben maradás egyik feltétele a jól működő elektromos berendezések, a másik meg az élelem előteremtése (feltéve, hogy akad bármi, amiből élelem termelhető), ennél tökéletesebb párosítást el sem lehet képzelni.

Számos ajánló úgy jellemezte Mark karakterét, mint egy XXI. századi Robinson Crusoe keresztezve a legendás MacGyverrel. Nos, igazuk volt. Úgyhogy aki szerette/kedvelte ezeket a ’hősöket’, az nagy valószínűséggel Markot is kedvelni fogja.

Szóval Mark macgyveri leleményességgel a Mars Robinson Crusoe-jaként igyekszik életben maradni, ami a körülményeket és az embergyilkos környezetet tekintve nem kis feladat. Minden apró tudására és találékonyságára szüksége van, hogy megoldja az egyre-másra felmerülő problémákat (amiket a spoilerek miatt nem részletezek), hogy leküzdje az előtte tornyosuló akadályokat, és reményei szerint véghezvigye a lehetetlent. Egyedül egy kietlen, csupa homok és kő alkotta lakatlan és lakhatatlan bolygón enyhén szólva is elkeserítő, de Mark igencsak makacs, eltökélt, görcsösen ragaszkodik az élethez, és optimistán tekint a jövőbe.

„Gondolkodtam, hogy élhetném túl ezt az egészet, és nem teljesen reménytelen a dolog. Nagyjából négy év múlva újra lesznek emberek a Marson, amikor az Ares 4 megérkezik (feltéve, hogy a „halálom” következtében nem törlik a programot.)

Az Ares 4 a Schiaparelli-kráterben fog landolni, ami nagyjából 3200 kilométerre van az én tartózkodási helyemtől az Acidalia Planitiaban. Semmiképpen nem jutok oda egyedül, de ha tudnék velük kommunikálni, akkor megmenthetnének. Nem tudom, mennyire lenne ez lehetséges a rendelkezésükre álló erőforrásokkal, de a NASA-nak sok okos ember dolgozik. 

Szóval, most ez a küldetésem. Megpróbálok kapcsolatot létesíteni a Földdel, és ha az nem sikerül, akkor a Hermesszel, amikor visszatér négy év múlva az Ares 4 legénységével.

Na, persze, arra nincs tervem, hogyan maradok életben négy évig egy évre elegendő élelemmel. De csak szép sorjában. Most az a lényeg, hogy jól el vagyok látva, és van egy célom: megjavítani azt a rohadt rádiót.”

A könyv nagy része naplóbejegyzések formájában íródott, Mark maga meséli el marsi életének mindennapjait, megörökítve azokat az utókor számára, bármekkora legyen is az esély arra, hogy mondandóját egy napon valaki elolvassa. Tartottam tőle, hogy esetleg unni fogom a sok leírást, de néhány oldal után nyilvánvalóvá vált, hogy kitűnően fogok szórakozni rajta. Mark stílusa, humorérzéke magával ragadott, nem utolsó sorban a szituációhoz való hozzáállása. Pörgős a történet, mindig történik valami váratlan, de Mark igyekszik a helyzet magaslatán lenni, ügyködik és gondolkodik, nem az a fajta, aki könnyen feladja. Elég sok tudományos, technikai leírás van a regényben, de az író igyekezett a laikus számára is érthetővé tenni őket, az nyilván nem az ő hibája, ha én valamit nem értettem, de hát a tudomány sosem tartozott az erősségeim közé. Talán Mark a helyzetre való tekintettel néha elveti a sulykot a humor terén, de van öniróniája, és igaz, hogy hiányzik belőle a lelki dráma (azért egy hangyányit kapunk ebből is), a megrendülés, a pszichikai összeomlás, amit az ’egyedül maradtam a Marson’ szituáció válthatna ki az emberből, de szerintem az író tudatosan döntött a kevésbé drámai hangvétel mellett, ami azonban teljesen passzol a kitalált karakter személyiségéhez. Hogy Mark a ’szabadidejében’ hetvenes évekbeli sorozatokat néz, diszkózenét hallgat, vagy éppenséggel Agatha Christie Poirot-regényeket olvas nálam abszolút nyerő volt, de igazából az egész történet, úgy ahogy van.

Azt hiszem, hogy az élményhez a nagyszerű fordítás is sokat odatett, le a kalappal a fordító előtt, hogy képes volt megteremteni a megfelelő hangulatot, és a szerkesztő is jó munkát végzett, mert olvasás közben nem jöttek szembe velem elírások és szerkesztési hibák. 

Amikor befejeztem a könyvet azon agyaltam, hogy vajon ki fogja játszani Mark szerepét a regényből készülő filmben, és borzasztóan kíváncsi vagyok, hogyha tényleg megvalósul, mit fognak kihozni belőle, de hát ez még nagyon a jövő zenéje. Addig pedig itt van a könyv, aki szereti a sci-fit, a humoros, izgalmas történeteket, a túlélő sztorikat, érdekli az űrutazás és a Mars, az mindenképpen olvassa el.

Kiadó: Fumax Kiadó
A mű eredeti címe: The Martian
Szerző: Andy Weir
Fordító: Rusznyák Csaba
Kiadás éve: 2014
Terjedelem: 360 oldal