2015. július 5.

Carina Bartsch: Cseresznyepiros nyár (Cseresznyepiros nyár 1.)

Ekkora csalódást! Bár igazából senki mást nem hibáztathatok, mint magamat, hiszen nem vettem a fáradságot, hogy a külső borítón szereplő fülszövegen kívül azt is elolvassam, ami a belső fülekre került, így aztán kissé közhelyesen mondva, mint derült égből a villámcsapás, úgy sújtott le rám a felismerés, hogy a Cseresznyepiros nyár a történetnek csak az első része. És mindez az éjszaka közepén. Ezen annyira felháborodtam, hogy elaludni sem tudtam. Az is felmerült bennem, hogy leülök posztot írni, de végül elvetettem az ötletet, és csak magamban zsörtölődtem, és próbáltan megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét sikerült egy olyan történetbe beletrafálni, aminek a végére várni kell. (Lassan utálni fogom a sorozatokat! Vagy csak olyanokat kell olvassak, amelyek már teljesek, vagy a kötetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz). A csalódásom mostanra sem párolgott el, sőt a kis bestia most is itt ücsörög a vállaimon. 

Igazából nyugodtan hagyhattam volna mára a könyv befejezését, de hát csak alig 60-70 oldal volt még hátra, úgyhogy arra gondoltam, megéri rááldozni egy kis időt az éjszakai alvásomból, hogy lássam, miként kerül pont Emely és Elyas történetének a végére, főleg azok után, hogy a könyv utolsó felében az események pozitív irányba kezdtek elhajlani.

Hát nem érte meg! Olyan volt, mintha egy fejezet végén elvágták volna kéziratot, hogy akkor elsőre ennyi elég is lesz belőle, az olvasók meg csak várják szépen ki a folytatást. Utólag visszagondolva igazán gyanús kellett volna legyen számomra, hogy az elolvasott oldalakhoz képest, ami alatt igazából olyan sok minden nem is történt,  a fennmaradó oldalakon miként lesz képes a szerző mindent megoldani, de hát annyira vártam az ásó, kapa, nagyharangot, hogy ebbe bele sem gondoltam. De mielőtt folytatnám a kirohanásomat, egy-két szót illene a történetről is elmondani.

Emely hét év után találkozik élete első szerelmével, Elyas-szal, aki mellesleg a legjobb barátnőjének, Alexnek a bátyja. A történet elején a két testvér közös lakásba költözik, így aztán elkerülhetetlen lesz, hogy Emely és Elyas útjai keresztezzék egymást. Alex éppen egy nagy csalódásból lábadozik, örül, hogy ismét a barátnője közelében lehet, és persze sejtelme sincsen arról, hogy az életében oly fontos szerepet betöltő két ember között valami több van/volt, mint gyermekkori barátság. Emely magatartásából (egyenesen gyűlöli a fiút, vagy legalábbis azt próbálja elhitetni magával és velünk) egyértelmű, hogy bármi is történt, annak összetört szív lett a vége. A múltbéli események sokáig homályba maradnak (szerintem túl sokáig), de aztán kibújik a szög a zsákból, és érthetővé válik Emely viselkedése. De az éremnek van egy másik oldala, aminek megismerés új fényben tünteti fel a hét évvel korábban történteket, egyúttal magyarázattal szolgálva Elyas tetteire is. Több mint 450 oldalon keresztül követhetjük nyomon Emely és Elyas kapcsolatának alakulását, az ostromlást a fiú, míg az elutasítást a lány részéről. Persze egy másik fiú is bekerül a képbe, egy bizonyos Luca, aki romantikus e-mailekkel lágyítja Emely lelkét, sőt Alex szerelmi élete is egyenesbe kezd jönni, amikor megismerkedik bátyja legjobb barátjával. 

Az első szerelem újjáéledéséről szóló történeteket lehet szeretni, vagy lehet utálni, és én többnyire az első táborba tartozom. A Cseresznyepiros nyárral sem lett volna semmi gondom, sőt voltak olyan részek, amelyeket kifejezetten imádtam, de... Emelyhez hasonló ellenszenves hősnővel rég az ideje nem futottam össze. Elutasító, durva, undok, néha aljas viselkedése nálam több alkalommal kiverte a biztosítékot. Időnként úgy éreztem, hogy végre kezdem megszeretni, de aztán tuti tett vagy mondott valamit, amivel ismét kiváltotta az ellenszenvemet, így bármennyire is igyekeztem (bár egy idő után már egyáltalán) nem sikerült egy kicsit sem megkedvelnem. 

Kezdetben elfogadtam, és meg is értettem a gyűlöletét, de a múltbéli események teljes fényében egy idő után számomra már túlzottá vált, ahogy a bizalmatlansága, az elutasítása, csökönyössége is. Nem beszélve a sok hülye, ostoba, idióta, seggfej jelzőről amelyekkel minduntalan illette Elyast. Oké, oké, megbántották, vissza akar vágni, meg van értve, de minden oldalon, és minden második gondolatban... Hosszú, nagyon hosszú a szenvedős szakasz, a tépelődése, a fafejűsége, ahogy kéreti magát, ahogy nyavalyog. Egy idő után nagyon besokalltam tőle, és ha Elyas karaktere nem olyan, amilyen, a sarokba hajítottam volna a könyvet. 

A cukisága és jóképűsége mellett (ki ne merülne el azokban a türkizzöld szemekben, vagy a kócos fahéjszínű hajában, nem beszélve izmos felsőtestéről), vannak hibái (néha arrogáns, túlontúl magabiztos, szeret bosszantani és cukkolni), de mindezek ellenére megnyilvánulásai többnyire pozitív tulajdonságokról tanúskodnak. Igaz, hogy kedveli a csajokat, élvezetét leli a szexben, de ahogy maga is bevallja sosem csinált titkot abból, hogy egy lány mire számíthat a részéről. Szegény már azt sem tudja, hogy mit mondjon vagy tegyen, hogy elnyerje Emely bizalmát, és rábírja érzelmei elfogadására. A helyében én már rég faképnél hagytam volna, de hát a szerelem... ennyire állhatatos, eltökélt és kitartó hősszerelmessel is ritkán találkozni. Minden fejezet elején azt vártam, hogy mikor fakad ki és olvas be Emelynek, de ő csak rendületlenül ostromolja, centiről centire küzdi közelebb magát hozzá.

Nagy fájdalom, hogy nem tudjuk, ő miként éli meg a történéseket, mert csak Emely szemszögéből látjuk a dolgokat. Bár úgy tűnik, hogy minden erőfeszítése hiábavaló, mi tudjuk, hogy Emely, még ha magának sem akarja bevallani, sőt igyekszik elfojtani őket, bizony igen mély érzelmeket táplál iránta. Akkor meg minek a sok szenvedés? Maga sem tudja mit akar. És ott van Luca is, aki elsőre Elyas teljes ellentéte, de igazából Emely arra sem képes, hogy feléje nyisson. Önbizalomhiány az van, pesszimizmus, bizalmatlanság, és elutasítás magas fokon. Még tudnám folytatni Emely szapulását, de azt hiszem ennyiből is nyilvánvalóak az érzéseim. 

Viszont igazán élvezhetőek a közöttük lezajló szócsaták, az adok-kapok szituációk, a őszinteségi pillanatok, Elyas ici-pici győzelmei, bár Emely Lucanak írt utolsó e-mailje nagyon övön aluli ütés volt. Képes lettem volna a a fejéhez vágni a könyvet, mert addigi ellenszenves magatartása ellenére sem néztem volna ki belőle egy ekkora képmutatást, nem az utóbbi napok történései után. Brrrrrrrrrrr.

Összegezve, a regény a húszas éveik elején járó egyetemista fiatalok párkereséséről, az önmagukkal és az érzelmeikkel való küzdelmükről szól, barátságról, bizalomról, álmokról. Keresik a helyüket az életben, reménykednek egy igazi lelki társ megtalálásában, akivel leélhetik az életüket. A helyszín pedig (korábbi olvasmányaimmal ellentétben) nem egy angolszász környezet, hanem Berlin, bár a város sokkal kevésbé van jelen a regényben, mint ahogy olvasás előtt én elképzeltem. Ilyen alapon akár Budapesten is játszódhatott volna a történet. 

A szerző nyújtja a történetet, mint a rétestésztát, amivel nem csak a hősei, de olvasói szenvedését is meghosszabbítja. Én legalább is sokat szenvedtem Emely magatartása miatt. Van egy titok, ami igazából elég korán nem lesz már annyira titok, és ennek fényében azt kell mondjam, hogy szerintem a következő kötetben még több szenvedésre, bizalmatlanságra, elutasításra és ön (meg olvasó)kínzásra számíthatunk a boldog végkifejlet bekövetkezte előtt. 

De a könyvvel szemben érzett mindenfajta negatív érzelmem ellenére (Emely miatt)  várom a folytatást (Elyas miatt), amelynek Türkizzöld tél lesz a címe, egyértelműen utalva hősszerelmesünk személyére, akibe azt hiszem minden női olvasó egy kissé belezúg. És egy ilyen pasit elutasítani...kész őrület. 


Kiadó: Maxim Könyvkiadó
A mű eredeti címe: Kirschroter Sommer
Szerző: Carina Bartsch
Eredeti megjelenés éve: 2011
Fordító: Hajdúné Vörös Eszter
Magyar kiadás éve: 2014
Terjedelem: 460 oldal